Mindannyian ismerjük azt a belső hangot, amely azt suttogja, hogy még nem jött el az ideje. Várjuk, hogy több pénzünk legyen, hogy a gyerekek nagyobbak legyenek, vagy hogy végre magabiztosabbnak érezzük magunkat a bőrünkben. Ez a „majd ha” típusú gondolkodás azonban gyakran egyfajta érzelmi csapda, amely megakadályozza, hogy valóban megéljük a saját életünket. A lélek ugyanis nem a naptárhoz igazodik, hanem a lehetőségekhez, amiket sokszor éppen az óvatosságunk miatt szalasztunk el.
A tökéletesség illúziója
A pszichológia szerint a várakozás mögött gyakran a tökéletesség iránti vágy áll, ami valójában egy elérhetetlen ideál. Azt hisszük, hogy létezik egy olyan konstelláció, amikor minden körülmény ideális lesz a váltáshoz vagy az újrakezdéshez. Ez a vágykép azonban megbénítja a cselekvőképességünket, hiszen a valóság sosem olyan sima és mentes a nehézségektől, mint a képzeletünkben. A halogatás ilyenkor nem lustaság, hanem egyfajta védekezés a bizonytalansággal szemben.
Sokan éveket töltenek el egy olyan állásban vagy kapcsolatban, ami már rég nem ad nekik semmit, csak azért, mert a „megfelelő” alkalomra várnak a kilépéshez. Fontos megérteni, hogy a fejlődés ritkán történik steril és kényelmes körülmények között. A legtöbb nagy áttörés éppen a káosz és a bizonytalanság közepette születik meg. Ha mindig a szélcsendre várunk, soha nem fogjuk megtanulni, hogyan kell viharban kormányozni a hajónkat. A várakozással töltött idő pedig lassan felemészti azokat az energiáinkat is, amiket a változtatásra fordíthattunk volna.
A félelem álruhája
A „még nem vagyok kész” érzése legtöbbször nem a kompetencia hiányáról szól, hanem a kudarctól való félelemről. Könnyebb egy álmot dédelgetni, mint szembesülni a megvalósítás nehézségeivel. Amíg csak tervezgetünk, az elképzelésünk hibátlan maradhat.
Amint azonban megtesszük az első lépést, sebezhetővé válunk a kritikával és a saját hibáinkkal szemben. Ezért választja az elménk inkább a biztonságos várakozást a kockázatos cselekvés helyett. Sokan ezt a belső gátat összetévesztik a megérzéssel, és azt mondják, hogy „még nem érzik úgy”, hogy lépniük kellene. Pedig a belső feszültség sokszor éppen azt jelzi, hogy már régen készen állunk, csak a bátorságunkat próbáljuk összegyűjteni.
A félelem soha nem fog teljesen eltűnni, bármennyit is várunk a rajttal. A magabiztosság nem a cselekvés előtt érkezik meg, hanem menet közben épül fel. Aki a félelemmentes állapotra vár, az valószínűleg soha nem fog elindulni az útján. Érdemesebb elfogadni a remegő térdeket, és velük együtt megtenni az első mozdulatot.
Amikor a várakozás béklyóvá válik
A krónikus várakozásnak súlyos ára van a lelki egészségünkre nézve, hiszen állandó hiányérzetet generál. Ha mindig a jövőre vetítjük ki a boldogságunkat, elveszítjük a kapcsolatot a jelennel. Az életünk egyfajta előszobává válik, ahol csak ácsorgunk, miközben az igazi események odakint zajlanak. Ez a fajta passzivitás hosszú távon önbizalomhiányhoz és fásultsághoz vezethet, mert azt az üzenetet küldjük magunknak, hogy nem vagyunk urai a sorsunknak.
Az elszalasztott lehetőségek feletti bánat gyakran fájdalmasabb, mint egy esetleges kudarc emléke. A kutatások szerint az emberek idős korukban sokkal inkább bánják azokat a dolgokat, amiket nem tettek meg, mint azokat, amiket elhibáztak. A „mi lett volna, ha” kérdése mérgezőbb a lélek számára, mint a „legalább megpróbáltam” tudata. A várakozás tehát nem biztonságot ad, hanem lassan elszívja az életkedvünket.
Apró lépések a bizonytalanságban
Nem kell rögtön a mélyvízbe ugranunk ahhoz, hogy megtörjük a várakozás átkát. A legfontosabb, hogy kezdjük el kicsiben, és bontsuk le a nagy célokat kezelhető feladatokra. Egy apró, ma megtett lépés többet ér, mint egy jövő hétre tervezett hatalmas ugrás.
Gyakran segít, ha feltesszük magunknak a kérdést: mi a legrosszabb, ami történhet, ha most cselekszem? Ha őszintén válaszolunk, rájövünk, hogy a legtöbb katasztrófaforgatókönyv csak a fejünkben létezik. A realitás általában sokkal kezelhetőbb, mint amit a szorongásunk fest le elénk a sötét estéken. Érdemes olyan környezetet teremteni magunk köré, amely támogatja a próbálkozást és nem bünteti a hibázást. A barátok és a család bátorítása sokat segíthet abban, hogy elhagyjuk a part biztonságát. Ne várjunk arra, hogy mindenki jóváhagyja a döntésünket, mert ez is csak egy újabb formája a halogatásnak. A saját utunkat nekünk kell kijelölnünk, még akkor is, ha az elején kicsit ködösnek tűnik az irány.
A cselekvés önmagában is gyógyító erejű, mert visszaadja a kontroll érzését az életünk felett. Amikor mozogni kezdünk, a világ is válaszolni fog ránk, és új lehetőségek nyílnak meg, amiket álló helyzetből sosem láthattunk volna. A lendület pedig segít átlendülni a holtpontokon is.
Az időnk legfontosabb tanulsága
Végezetül el kell fogadnunk a tényt, hogy az időnk véges, és nincs belőle végtelen tartalékunk. A „tökéletes pillanat” valójában most van, egyszerűen azért, mert ez az egyetlen időpont, amivel ténylegesen rendelkezünk. A tegnap már elmúlt, a holnap pedig csak egy ígéret, ami nem biztos, hogy pontosan úgy teljesül, ahogy reméljük. Ha ma nem teszünk semmit a vágyainkért, holnap is pontosan ugyanott fogunk tartani, csak egy nappal kevesebb időnk marad.
A boldogság nem egy végállomás, ahová megérkezünk a várakozás után, hanem a haladás közbeni állapot. Aki mer dönteni és cselekedni a bizonytalanság ellenére is, az valójában igent mond az életre. Ne várjunk tovább a jelre, mert a vágyunk, hogy változtassunk, önmagában a legerősebb jel, amit kaphatunk. Kezdjük el ma, a hibáinkkal és a félelmeinkkel együtt, mert így lesz az életünk valódi kaland.
