Mindannyian ismerjük azt a különös, feszengéssel vegyes pillanatot, amikor valaki váratlanul elismeri a munkánkat, a kinézetünket vagy egy jó tulajdonságunkat. Ahelyett, hogy egyszerűen örülnénk a kedves szavaknak, sokszor azonnal védekezni kezdünk, elvicceljük a helyzetet, vagy rögtön rámutatunk valamilyen hibánkra. De miért választjuk az önleértékelést az öröm helyett? A válasz a lelkünk mélyén, az önképünk és a társadalmi elvárások bonyolult hálózatában rejlik.
A belső kritikus és az önkép ellentmondása
A pszichológia kognitív disszonanciának nevezi azt a jelenséget, amikor külső információ érkezik, amely ellentmond a belső meggyőződéseinknek. Ha valaki alapvetően bizonytalan önmagában, egy pozitív visszajelzés szinte fájdalmasan érintheti, mert nem illik bele a saját magáról alkotott, negatív képbe. Ilyenkor az agyunk megpróbálja feloldani ezt a feszültséget azzal, hogy hitelteleníti a dicséretet. Úgy érezzük, a másik csak kedves akar lenni, vagy egyszerűen nem látja a valóságot.
Ez a folyamat gyakran teljesen tudattalanul zajlik le a másodperc törtrésze alatt. Amint elhangzik az elismerő mondat, a belső kritikusunk máris sorolja az ellenérveket. Ha például megdicsérik a ruhánkat, rögtön eszünkbe jut, hogy valójában akciós volt, vagy már ezeréves darab. Ez a reflexszerű válasz segít fenntartani a belső egyensúlyt, még ha ez az egyensúly egy negatív önképen is alapul. Nem akarunk csalódást okozni később, ezért inkább előre lehűtjük a kedélyeket.
Sokan attól is tartanak, hogy ha elfogadják a dicséretet, azzal túl magasra teszik a lécet a jövőre nézve. Úgy gondolják, hogy a pozitív visszajelzés egyfajta elvárás, aminek a jövőben is meg kell felelniük. Ez a nyomás pedig szorongást szül, amit könnyebb elkerülni a dicséret elutasításával. Inkább maradunk a középszerűség biztonságos zónájában, mintsem felvállaljuk a kiválóságunkat.
A gyanakvás mint védekezési mechanizmus
Néha azért nem tudunk mit kezdeni a dicsérettel, mert gyanakvást ébreszt bennünk a másik fél szándéka iránt. Azt kérdezzük magunktól, vajon mit akarhat tőlünk az illető, miért próbál hízelegni. Ez különösen olyan környezetben jellemző, ahol a manipulatív kommunikáció az úr. Félünk attól, hogy a kedves szavak mögött valamilyen hátsó szándék vagy későbbi kérés húzódik meg.
Ez a fajta óvatosság gyakran korábbi rossz tapasztalatokból táplálkozik. Ha valakit a múltban sokat csaptak be vagy használtak ki érzelmileg, a dicséret számára vészcsengővé válik. A kedvesség ilyenkor nem biztonságot, hanem fenyegetést jelent. A falak felhúzása és a bók elutasítása tehát egyfajta túlélési stratégia, amivel a saját integritásunkat védjük.
A szerénység társadalmi csapdája
A kultúránkban mélyen gyökerezik az az elképzelés, hogy a szerénység az egyik legfőbb erény. Gyerekkorunktól azt halljuk, hogy ne dicsekedjünk, ne toljuk magunkat az előtérbe, és ne várjunk elismerést. Ez a neveltetés oda vezet, hogy felnőttként a dicséret elfogadását az önteltséggel vagy a nárcizmussal azonosítjuk. Félünk, hogy ha egyszerűen megköszönjük az elismerést, mások nagyképűnek fognak tartani minket.
A hamis szerénység egyfajta társadalmi ragasztóként is funkcionál, amivel elkerüljük a konfliktusokat. Úgy gondoljuk, hogy ha kisebbnek mutatjuk magunkat, nem váltunk ki irigységet a környezetünkből. Ez azonban egy veszélyes játszma, mert hosszú távon mi magunk is elhisszük, hogy nem érdemeljük meg a figyelmet. A saját sikereink lekicsinylése pedig lassan felemészti az önbecsülésünket.
Érdemes megfigyelni, hogyan reagálnak mások a dicséretre a környezetünkben. Gyakran egyfajta „licitálás” indul el, ahol mindenki megpróbálja bizonyítani, hogy az ő élete mennyivel nehezebb vagy kaotikusabb. Ez a közösségi panaszkodás elnyomja az öröm pillanatait. Ha valaki mégis bátran felvállalja a sikerét, az gyakran feszültséget kelt a csoportban. Ezt a feszültséget akarjuk elkerülni azzal, hogy mi is beállunk a sorba és inkább hárítunk.
A valódi szerénység nem azonos az önostorozással vagy a dicséret elutasításával. A valódi szerénység azt jelenti, hogy tisztában vagyunk az értékeinkkel, de nincs szükségünk arra, hogy folyamatosan bizonygassuk azokat. Ha képesek vagyunk méltósággal fogadni egy bókot, az nem arrogancia, hanem egészséges öntudat. Ezt az egyensúlyt azonban meg kell tanulni megtalálni.
Hogyan tanulhatjuk meg méltósággal fogadni az elismerést
A dicséret fogadása egy tanulható készség, amelyhez elsősorban tudatosságra van szükség. Kezdjük azzal, hogy megfigyeljük a saját automatikus válaszreakcióinkat, amikor valaki pozitívat mond ránk. Ha legközelebb azon kapjuk magunkat, hogy épp szabadkoznánk, álljunk meg egy pillanatra. Ne mondjunk semmit, csak vegyünk egy mély levegőt, és próbáljuk megállni a hárítást.
A legegyszerűbb és legfontosabb lépés a „köszönöm” szó használata mindenféle kiegészítés nélkül. Nem kell megmagyarázni, miért nem tökéletes az eredmény, és nem kell azonnal visszadicsérni a másikat. Engedjük meg magunknak azt a néhány másodpercet, amíg az elismerés eljut a tudatunkig és a szívünkig. Ez eleinte borzasztóan feszélyező lehet, de idővel egyre természetesebbé válik.
Az önbecsülésünk építése egy lassú folyamat, de a dicséretek befogadása az egyik legjobb módszer hozzá. Ha megtanuljuk elhinni másoknak, hogy értékesek vagyunk, előbb-utóbb mi magunk is el fogjuk hinni. Ne fosszuk meg magunkat és a másikat sem az örömtől, amit egy őszinte elismerés adhat. Végül is a dicséret egy ajándék, amit illik méltósággal elfogadni.
