A modern világ egyik legfárasztóbb jelensége a folyamatos önoptimalizálás kényszere. Nem elég, ha elmegyünk futni, az eredményeinket azonnal meg kell osztanunk egy alkalmazásban, és ha elmaradunk az előző heti átlagtól, máris bűntudatunk van. Még a legpihentetőbbnek szánt szabadidős tevékenységeinket is átszövi a vágy, hogy fejlődjünk, jobbak legyünk, vagy legalább mutassunk fel valamit a végén.
Ezt a szemléletet nevezik sokan a hobbik piacosításának, ahol minden kedvtelés mögött ott rejtőzik egy potenciális mellékállás vagy egy tökéletes Instagram-poszt lehetősége. Pedig a pszichológusok szerint a mentális egészségünknek éppen arra lenne szüksége, hogy néha csináljunk valamit csak a tevékenység öröméért. Olyan dolgokat, amikben nem akarunk versenyezni, és ahol a végeredmény lehet akár teljesen értékelhetetlen is.
A mindenáron való hasznosság kényszere
A kapitalista munkamorál olyan mélyen ivódott bele a mindennapjainkba, hogy már a pihenést is feladatként kezeljük. Úgy érezzük, ha nem tanultunk meg egy új nyelvet a karantén alatt, vagy nem sütöttünk tökéletes kovászos kenyeret, akkor elpazaroltuk az időnket. Ez a belső hajtóerő azonban megfoszt minket a valódi kikapcsolódástól.
A hasznosság illúziója miatt sokan bele sem fognak olyasmibe, amiben nem látják a gyors fejlődés lehetőségét. Ha nem leszünk belőle híres festők, miért is fognánk ecsetet a kezünkbe egy hosszú nap után? Ez a fajta gondolkodásmód falat emel közénk és az olyan élmények közé, amik egyszerűen csak boldoggá tennének minket. Érdemes lenne megkérdeznünk magunktól, mikor csináltunk utoljára valamit pusztán azért, mert jólesett.
A teljesítményre fókuszáló társadalomban a hobbi fogalma eltorzult és szinte a munka kiterjesztésévé vált. Sokan már el sem tudják képzelni, hogy valaki csak úgy, minden cél nélkül gitározzon otthon. Pedig a fejlődés kényszere nélkül végzett tevékenység az egyik leghatékonyabb stresszcsökkentő módszer.
Amikor a kikapcsolódás is feladattá válik
Figyeljük meg a saját reakcióinkat, amikor új dologba kezdünk a szabadidőnkben. Azonnal elkezdünk tanfolyamokat keresni, profi felszerelést vásárolni, és a legjobb módszereket kutatni a YouTube-on. Ahelyett, hogy élveznénk a folyamatot, rögtön a szakértővé válás útjára lépünk. Ez a hozzáállás azonban hamar kiégéshez vezethet még a kedvenc időtöltésünk során is.
A hobbink így egy újabb ponttá válik a teendőlistánkon, amit ki kell pipálnunk a nap végén. Ha nem érünk el látható eredményt, kudarcnak éljük meg a pihenésre szánt időt. Ez a körforgás megakadályozza, hogy a tevékenység közben átéljük a flow-élményt, amihez elengedhetetlen a feszültségmentes jelenlét.
A tökéletlenség felszabadító ereje a mindennapokban
Van valami mélyen felszabadító abban, ha tudatosan megengedjük magunknak a bénázást. Amikor nem számít, hogy a kerámia váza eldől a korongon, vagy hogy a kötött sál tele van lyukakkal. Ezek a pillanatok tanítanak meg minket arra, hogy az értékünk nem az elvégzett munka minőségétől függ. A tökéletlenség elfogadása segít lebontani a belső kritikusunkat, aki minden mozdulatunkat figyeli.
Ha nem kell senkinek megmutatnunk az alkotásunkat, eltűnik a megfelelési kényszer is. Olyan színeket használhatunk, amik nekünk tetszenek, és olyan tempóban haladhatunk, ami nekünk kényelmes. Ez a fajta autonómia ritka kincs a szabályozott hétköznapokban. A hiba itt nem javítandó probléma, hanem a kísérletezés természetes része.
Gyakran pont azok a tevékenységek adják a legtöbb energiát, amikben a legkevesebb tehetségünk van. Itt ugyanis nincs tétje a próbálkozásnak, nincs hírnév, amit meg kellene őrizni. Csak mi vagyunk és az adott alapanyag vagy eszköz.
A bénázás joga valójában a szabadság egy formája, amit felnőttként hajlamosak vagyunk elfelejteni. Elveszítjük a gyermeki rácsodálkozás képességét, mert félünk a nevetségessé válástól. Pedig aki mer rosszul csinálni valamit, az mer igazán élni is.
Hogyan válasszunk tevékenységet az eredmény elvárása nélkül
A legjobb módszer egy ilyen hobbi megtalálására, ha visszagondolunk a gyerekkorunkra. Mit csináltunk órákig anélkül, hogy bárki megdicsért volna érte? Lehetett ez sárvárépítés, kavicsgyűjtés vagy egyszerűen csak a felhők bámulása. Ezek az emlékek megmutatják, mi az, ami belsőleg motivál minket.
Ne keressünk drága tanfolyamokat, inkább csak kezdjünk el valamit otthon, a négy fal között. Vegyünk egy olcsó vízfestéket, és csak kenjük a színeket a papírra minden terv nélkül. A cél ne egy kép elkészítése legyen, hanem az ecset járása és a színek keveredése.
Próbáljunk ki olyan dolgokat is, amikről mindig azt gondoltuk, hogy nincs hozzájuk érzékünk. Ha botfülűnek tartjuk magunkat, dúdoljunk kedvünkre, vagy próbáljunk ki egy egyszerű hangszert. Ha két bal lábunk van, táncoljunk egyedül a nappaliban a kedvenc zenénkre.
Az agyunk meghálálja a teljesítménymentes perceket
A neurológusok szerint az agyunknak szüksége van olyan időszakokra, amikor nem fókuszál egy konkrét cél elérésére. Ilyenkor kapcsol be az úgynevezett alapértelmezett hálózat, ami a kreativitásért és az érzelmi feldolgozásért felelős. Ha mindig csak a hatékonyságra törekszünk, ezt a fontos rendszert éheztetjük ki.
A stresszhormonok szintje jelentősen csökken, ha olyan tevékenységet végzünk, amit nem kísér szorongás. Egy elrontott sütemény vagy egy hamis éneklés nem indít be vészreakciót a szervezetben. Ezzel szemben a versenyhelyzetek, még ha hobbinak indulnak is, folyamatos készenlétben tartják az idegrendszert. A valódi pihenés ott kezdődik, ahol nincs ítélkezés.
A mentális rugalmasságunk is fejlődik, ha rendszeresen próbálunk ki új, tét nélküli dolgokat. Megtanuljuk kezelni a bizonytalanságot és a váratlan helyzeteket egy biztonságos környezetben. Ez a tapasztalat később a munkánkban vagy a magánéletünkben is segíthet a problémák megoldásában.
A boldogsághormonok, mint a dopamin és a szerotonin, nemcsak a nagy sikerek alkalmával szabadulnak fel. Egy apró, jelentéktelennek tűnő tevékenység is képes hosszú távon javítani a hangulatunkat. Az elégedettség érzése nem a profizmustól, hanem az elkötelezett jelenléttől függ.
Ne becsüljük alá az unalmasnak vagy haszontalannak tűnő perceket sem. Gyakran ezekben a pillanatokban születnek a legjobb ötleteink, mert végre hagytunk helyet a gondolatainknak. Az agyunk számára a semmittevés vagy a céltalan matatás valójában aktív regeneráció.
Tanuljunk meg újra csak a folyamat kedvéért alkotni
Vegyük észre a különbséget aközött, hogy csinálunk valamit, vagy el akarunk érni valamit. Ha csak a folyamatra figyelünk, az időérzékünk megváltozik, és megszűnik a külvilág zaja. Ezt az állapotot nem lehet erőltetni, csak hagyni, hogy megtörténjen. Ehhez azonban el kell dobnunk az elvárásainkat az ajtóban.
Kezdjük el ma egy olyan tevékenységgel, amit soha nem fogunk kitenni a közösségi médiába. Legyen ez a mi kis titkos szigetünk, ahol nem kell okosnak, ügyesnek vagy sikeresnek lennünk. Csak legyünk jelen, és élvezzük, hogy végre nem akarunk semmit elérni.
Végső soron a hobbink az egyetlen olyan terület az életünkben, ahol nem tartozunk senkinek elszámolással. Ne hagyjuk, hogy a modern világ teljesítménykényszere ezt is elvegye tőlünk. Merjünk rosszul rajzolni, hamisan énekelni vagy lassabban futni, mert ezekben a pillanatokban vagyunk a leginkább önmagunk.
A boldogság nem egy elért eredmény, hanem a pillanat megélése, bármilyen tökéletlen is legyen az. Ha megtaláljuk azt a tevékenységet, amit a kudarc esélyével együtt is élvezünk, akkor találtuk meg az igazi szabadságot.
