Képzeljük el azt a pillanatot, amikor egy fontos elismerést kapunk a munkánkban, vagy egy régóta dédelgetett álmunk végre valóra válik. Ahelyett azonban, hogy felhőtlenül örülnénk, egy furcsa, szorongató érzés telepszik a mellkasunkra. Az az apró, de annál hangosabb belső hang azt suttogja, hogy ez csak a véletlen műve volt, és hamarosan mindenki rájön, hogy valójában nem is értünk hozzá. Ez a jelenség az imposztor-szindróma, amely sokkal több embert érint, mint azt elsőre gondolnánk.
Az imposztor-szindróma nem válogat
Sokan azt gondolják, hogy csak a kezdők vagy a bizonytalanok küzdenek azzal az érzéssel, hogy nem elég jók a feladatukhoz. A valóságban azonban éppen a legsikeresebb emberek, művészek és vezetők számolnak be leggyakrabban erről a belső feszültségről. Minél magasabbra jut valaki a ranglétrán, annál nagyobb lehet a nyomás, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Ez a fajta pszichológiai mintázat nem egyenlő az alacsony önbecsüléssel, sokkal inkább egy torzított észlelésről van szó. A külső sikerek ellenére az érintettek képtelenek internalizálni az eredményeiket.
Gyakran előfordul, hogy az illető minden dicséretet hárít, és azonnal valamilyen külső tényezőre mutogat. Azt mondja, hogy csak jókor volt jó helyen, vagy egyszerűen kedvelték őt a döntéshozók. Ez a folyamatos készenléti állapot rendkívül kimerítő a lélek számára. Félnek a lebukástól, mintha egy álarcot viselnének, amit bármelyik pillanatban leránthatnak róluk. A környezetük pedig általában semmit nem vesz észre ebből a belső vívódásból.
Miért hisszük azt hogy csak a szerencsének köszönhetjük az eredményeinket
A pszichológusok szerint a gyökerek gyakran a gyerekkorba nyúlnak vissza, ahol a teljesítményt és a szeretetet szorosan összekapcsolták. Ha valakit csak akkor dicsértek meg, ha kitűnő jegyet hozott, felnőttként is a tökéletesség lesz az egyetlen elfogadható mérce. Ebben a rendszerben minden hiba végzetesnek tűnik, és azonnal megkérdőjelezi az egyén kompetenciáját. A szülői elvárások belső hanggá válnak, amely soha nem elégszik meg az elért szinttel. Ez a folyamat észrevétlenül épül be a mindennapi gondolkodásunkba.
A közösségi média térnyerése szintén rontott a helyzeten, hiszen állandóan mások „kirakatéletéhez” mérjük a saját belső bizonytalanságainkat. Látjuk a kollégánk sikerét, de nem látjuk az ő álmatlan éjszakáit vagy a kudarcait. Ez az aszimmetrikus információáramlás azt az illúziót kelti, hogy mindenki más könnyedén veszi az akadályokat. Mi pedig egyedül érezzük magunkat a saját küzdelmeinkkel. Azt hisszük, hogy csak mi izgulunk a prezentáció előtt, míg mások magabiztosan születtek a színpadra.
Fontos megérteni, hogy a szerencse valóban szerepet játszhat az életben, de a lehetőségekkel élni is tudni kell. A véletlen találkozások nem érnek semmit, ha nincs mögöttük az a tudás, amivel kiaknázzuk őket. Mégis, az imposztor-szindrómás elme hajlamos csak a véletlenre emlékezni, és elfelejteni a belefektetett munkaórákat. Ez a szelektív memória fenntartja a csalás érzetét. Pedig a siker ritkán hullik az ölünkbe teljesen érdemtelenül.
A maximalizmus és az önbizalomhiány különös összefonódása
Az érintettek többsége kényszeres maximalista, aki számára a kilencvenkilenc százalékos teljesítmény már bukásnak számít. Ez a mindent vagy semmit szemléletmód egyenes út a kiégéshez és a folyamatos elégedetlenséghez. Ha valami nem sikerül tökéletesen, az nem egy javítandó hiba, hanem a személyes alkalmatlanság bizonyítéka. Emiatt sokan túldolgozzák magukat, hogy elkerüljék a vélt lebukást. A túlkészülés azonban csak megerősíti a hitet, hogy „normál” erőfeszítéssel nem lennének elegek.
Ez a spirál azért veszélyes, mert a siker után sem jön meg a megnyugvás. Sőt, minden egyes győzelem csak növeli a tétet a következő alkalomra. Úgy érzik, most már még magasabbak az elvárások, és még nehezebb lesz fenntartani a látszatot. A pihenést bűntudat kíséri, hiszen az az idő, amit nem munkával töltenek, lehetőséget ad másoknak az előzésre. A belső kritikus ilyenkor a legkegyetlenebb, és folyamatosan ostorozza a lelket. Nem csoda, ha a fizikai tünetek is hamar megmutatkoznak.
Így tanulhatjuk meg elfogadni a saját érdemeinket
Az első és legfontosabb lépés a felismerés, hogy nem vagyunk egyedül ezekkel az érzésekkel. Ha elkezdünk beszélni a bizonytalanságainkról a barátainknak vagy a kollégáinknak, megdöbbentő lesz a válasz. Kiderülhet, hogy a legmagabiztosabbnak tűnő mentorunk is ugyanezekkel a démonokkal küzd. A titkolózás fenntartja a szorongást, a megosztás viszont feloldja azt. A kimondott szó ereje segít realitásba helyezni a félelmeinket.
Érdemes elkezdeni egy listát vezetni a konkrét eredményeinkről és a pozitív visszajelzésekről. Amikor elhatalmasodik rajtunk az érzés, hogy csalók vagyunk, vegyük elő ezeket a tényeket. A tényekkel nehezebb vitatkozni, mint az illékony érzelmekkel. Tanuljuk meg megköszönni a dicséretet anélkül, hogy azonnal magyarázkodni kezdenénk. Elég egy egyszerű „köszönöm”, és hagyni, hogy az elismerés valóban eljusson a tudatunkig.
Végül fogadjuk el, hogy a hibázás a tanulási folyamat természetes része. Aki soha nem rontja el, az valószínűleg nem is próbálkozik elég nehéz dolgokkal. A fejlődéshez szükség van a komfortzóna elhagyására, ami törvényszerűen bizonytalansággal jár. Ha barátként tekintenénk magunkra, sokkal elnézőbbek lennénk a botlásokkal szemben. A saját érdemeink elismerése nem önteltség, hanem a lelki egyensúly alapköve.
Az önismeret útja nem arról szól, hogy soha többé nem kételkedünk magunkban. Sokkal inkább arról, hogy megtanuljuk kezelni ezeket a hangokat, és ne engedjük, hogy a félelem irányítsa a döntéseinket. Ha legközelebb megszólal a belső kritikus, emlékeztessük magunkat: a sikerünk nem egy véletlen hiba, hanem a kitartásunk és a munkánk gyümölcse.
